Az éjféli csók

És ott állt a lány Szilveszter reggelén. Gyönyörű idő volt, még hó is esett, a szép fehér, szinte festői táj elvarázsolta. De a fiú csak nem jött. A lány már fázott, de nem volt ott a Herceg, hogy megmelegítse… Nem láthatta gyönyörű kékeszöld szemét, nem érezhette az ajkán az ajkát. A fiú is erre gondolt. Csak ült vágyakozva a teraszon egy bögre forrócsoki mellett, és gondolkozott. Ezen. Nem tudták, hogy mi lesz velük. Nem tudtak semmit, és ez keserű kínnal töltötte meg lelküket. A lányt elhagyta a remény… Az erő… De még a józanész is. Csak állt és várt, és várt és várt… Már szinte kékült a hidegtől, de nem tágított, mondván: „A Hercegnek jönnie kell!” A fiú is felállt kinn, a hóban, és nézett a messzeségbe valahol a lányt keresve. De csak hideget látott. Rideg világot. Nem tudott menni a lányért, a lányhoz. Nem tudta hol van. Csak azt tudta, hogy tegnap hol volt… „De hiszen megbeszéltük.” Gondolta minden pillanatban. De a lány nem mehetett. Nem engedték el. Csak a fiúban bízhatott. De ő nem tudta, hol van… a helyzet kilátástalan volt… A fiú jól be volt bugyolálva, ahogy a tájat nézte, de a lányon csak pizsama volt és papucs. Már nagyon fázott, csaknem megfagyott. Remegett, de nem tágított. Körül-belül 9 órától állt ott, már 11 volt. Be akart menni, de mindig, amikor elhatározta, hogy most már igazán, egy árnyat látott, és úgy döntött, marad. De a fiú csak nem jött. És a lány arra gondolt, hogy elfelejtette. Sírni kezdett. Bement a meleg szobába, és sírt, sírt, szörnyű keservesen sírt. Közben közeledett az éjfél. És akkor megjelent a fiú. Ott jött, közeledett. És a lány elérohant, és a karjaiba vetette magát. A fiú bebugyolálta, és megcsókolta. A lány hihetetlenül boldog volt. Visszakapta hát a fiút. Nem keresett okokat, csak élvezte azt a hosszú, nagyon hosszú pillanatot, amikor a Hercege megcsókolta. És a fiú sem gondolkodott akkor semmin, csak a csókon. Legalább öt percig álltak ott egymás karjaiba omolva éjfélkor.  Mindketten úgy érezték, ez a pillanat örök…

VÉGE