A reménytelenül szerelmes lány

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy lány és egy kékeszöld szemű herceg. Valójában a herceg nem volt herceg, csak a lány számára. Egy iskolába, osztályba jártak. A lány hosszú ideig titkolta érzelmeit szíve választottja elől, mígnem egy napon feltárta lelkének titkát. Elmondta az általa herceggé lett fiúnak, hogy mennyire szereti, és, hogy a lét nélküle csak földi rabság. A fiú, a herceg, akit annyira szeretett, és akit oly nagyra tartott, kinevette, megalázta. A lány örök életére szóló sebet kapott. Olyan volt ez számára, mintha egy tőrt döftek volna a szívébe, és jól meg is forgatták volna. Napokon keresztül csak sírt, sírt. Nem lehetett vigasztalni, hisz a hercege eldobta szerelmét. Csalódott a fiúban. Álmaiban sosem szerepelt ennyire fájdalmas csalódás. Próbálta túltenni magát a herceget. Próbálta gyűlölni, és mások „karjában” vigasztalódni. Eközben rájött, hogy a herceg már nem fog elmenni érte hófehér paripáján, összetörtek a gyermek álmai, amikben hercegnő volt, amikben a hercege szerette. Felnőtt. Rájött, hogy nincs az a mesebeli szerelem, amiről a könyvek írnak. És mégis, mégis csak azt az egy fiút szerette, ki oly gonoszul bánt vele. Aztán teltek az évek, de az érzés nem múlt. Szerelmének lángjai néha csak parázslottak, de ha a herceg –mert lelkében még mindig az volt- rámosolygott a parázs lángokba csapott. A lány úgy érezte, hogy ez a mosoly akár erdőtüzet is okozhatna, sőt megperzselné az egész világot. A lány boldog volt, ha a fiúval lehetett, és boldogtalan minden nélküle töltött percben. Ha a fiú nem volt a közelében hiába szikrázott a nap, hiába csicseregtek a madarak, az ő szívében fagy honolt. Számára ilyenkor a világ szürke, komor és kihalt volt. Egy idő után feltámadt benne a már rég elvesztett remény, hogy a herceg talán mégis eljön hozzá. Úgy érezte, hogy talán mégis szeretheti szerelme. Már teljesen belelovallta magát a szép szerelemben töltendő órákba, mikor egy napon a herceg egy másik lánnyal sétált. Nem csak egy séta volt. A lány értett belőle. Értett abból, hogy fogták egymás kezét. Elfutott. Kedvenc helyére ment. Emeletes házuk tetejére. Ott leült. Belátta, hogy a herceg sosem fogja szeretni, és tudta, hogy így nem tud tovább élni. Szerelme nélkül nem is akart. Felállt, elsétált a tető peremére. Több méter magasan állt. Akkor már nem gondolkozott. Elmorzsolt a szeméből egy könnycseppet, és emlékeivel a hercegről, lelépett a tetőről. Csak a herceg képe élt benne már akkor. Már a tetőn állva halott volt a lány. A lelke meghalt. Az álmai is. Így nem volt már benne akkor sem élet. A hercegén kívül, aki benne élt. Zuhanás közben is. Aztán egyszer csak vége lett a szenvedésének. Meghalt, de a herceg mosolyának emlékét magával vitte.